Böjti út adventben

„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran…” Máté 6,16

A böjt keskeny út. Nehéz, minden lépése gyötrelmes. Legalábbis az elején. Aztán könnyebb, mert a test hozzá igazodik, megalázkodik, meghajol a lélek előtt. És éppen ez a böjt célja, nem a koplalás.

A böjtölés az önátadás legteljesebb formája. Mert a böjtben túllépek a testemen, eljutok a saját lelkemig és így találkozom valódi önmagammal. Lelkem legmélyét emelem Isten elé. És mi van ott, a lelkem legmélyén? A sötét árnyékok, ösztöneim, indulataim, vágyaim. Mindaz, ami elválaszt, eltávolít Istentől. A böjt előhozza ezeket. Amit a felszínen önmagamból látok, az csupán illúzió, önmagam dicsőségére megfestett kép. ÉN-kép. A böjt út a kép mögé, önmagam igazi én-valósága felé. Lebilincselően érdekes utazás ez.

A böjt az étel megvonásával, illetve csökkentésével kezdődik. Az első lépés egy döntés: ma kevesebbet eszem, a megszokottnak csak a felét, a negyedét. És ezzel el is kezdődik a színjáték. A döntést erős akarat övezi, felszabadult öröm, megelégedettség: böjtölök! Pillanatok alatt hitgőg lesz ebből: böjtölök, mert hitvalló ember vagyok, nem úgy, mint a többiek… Az elmém megdicsér. A farizeusok böjtje ez.

Ám a test beleszól a színjátékba: éhes leszek. Az elme viszont tovább dicsér, de ravaszul bölcs tanácsot is ad: elég lesz ennyi, elég lesz egy fél nap, bebizonyosodott, hogy böjtöt is vállaló hívő ember vagy! Ez a színjáték fenntartására tett mentális kísérlet. Ám az idő ellenem dolgozik: a színjáték akadozni kezd, az ÉN-kép megbillen. Éhes vagyok.

Az éhség fokozódó mardosása felkúszik az elmémbe. Zaklatottá tesz. Az elme hirtelen a test szavát szólja, együtt kiáltják, hogy egyél! Ez a színjáték vége: kiderül, hogy az elmém is csak test, bármennyire is igyekszik magát felsőbb rendűnek mutatni. És itt kezdődik az igazi utazás, a keskeny útra lépés. Ez az első repedés az önmagamról festett és önmagamról tudott képnek: az elmém, ahol ÉN lakom, az is csak a testem része, bár ravaszul szelleminek állítja be magát. Pedig csak test az is: éhes.

Az eledel utáni vágyakozásom a test vágyakozása önmaga létezésének fenntartására. Türelmem csökken, ingerlékennyé válok, gondolataim egyetlen valóság, a testem körül forognak. Az éhségben átélem, hogy nem szellemi lény, fél-angyal, intelektuell racionális felsőbbrendű lény, hanem porból vétetett ember vagyok. Találkozom önmagammal, az emberrel. A böjtölő ember a kínzó éhségben önmaga legtestibb valóságával találkozik: a vágyakozó, ösztöneit követő testtel. Ez a test igazi, teljes valósága: ez az éhes, dühöngő, követelő test ez én vagyok. Jobban mondva ez vagyok ÉN.

De hol van a lelkem? A mély éhség örvényében eltűnik minden, amit eddig lelkiségnek, áhítatnak, hitnek tartottam: minden az elmémben volt, az elmém pedig – mert hát az is csak test – éppen az éhség örvényébe kavarog. Ami test, az a lélek ellen viaskodik – mondja Pál apostol. Mert erre vezet az út: az éhes testem nem rám haragszik – mert hát a testem ÉN vagyok – hanem valami másra. Nem velem, hanem a lelkemmel viaskodik. Itt, ebben az éhes viadalban találkozok a lelkemmel.

A böjtölő ember a legteljesebb módon éli át a test viaskodását a lélekkel, ennek a harcnak minden kínjával és fájdalmával. Mert valami ellenszegül az éhes test ordításának, valami, ami testen túl létezik, amit nem köt az éhség, ami szabad akar lenni ettől az éhes zsarnoktól. Ott van a lelkem. Ő küzd a testtel, vele küzd a test.

Azt tapasztalom, hogy ez a küzdelem sokkal inkább testi, mint lelki természetű, és fájdalma, kínja is mindenek előtt testi. Mert ÉN is mindenek előtt testi vagyok. És éppen ez a böjt célja: találkozni önmagam testi mivoltával, meghúzni és átlépni a testem és a lelkem közötti vonalat. Ez a böjti utazás célja, erre vezet a keskeny út.

A test a cinkos elme segítségével rejtőzködik, hívőnek, lelkinek hazudja magát, csakhogy megkapja, amire vágyakozik: kényeztetést. De ha megvonod a testtől azt, amire mindig sóvárog – legyen az eledel, kábulat vagy szenvedély – a test megjelenik a maga teljes, félelmetes valójában. Ezért böjtölni csak imádkozva szabad!

Az ima felemel, Isten színe elé állít, egy másik valóság részesévé tesz. Ez a valóság pedig erősebb, sokkal erősebb, mint a test valósága. Ez egy felszabadító valóság. A lelkem pedig megerősödik ebben. A böjtben a saját testem ellen fordulok. Nem azért, hogy elpusztítsam! Hanem azért, hogy megállítsam, visszaparancsoljam a valóságba, az alázatba. Gyengítem. Ez pedig felszabadít a testem zsarnoksága alól. Szabad vagyok és boldog! Örülök, hogy – végre – találkoztam a lelkemmel. Hogy honnan tudom, hogy az a lelkem és nem az elmém? Egyszerű! Az elmém éppen rettenetesen éhes és dühös. A lelkem viszont szabad és örvendezik.

Nem gondolom, hogy a böjtöléssel ki tudnék kényszeríteni valamit Istentől, vagy fizetni tudnék vele valamiért. Mert nem ez a böjt értelme. A böjt végső célja a szabadság. Szabadnak lenni a test szavától, átélni a másik, nem testi valóságomat: találkozni a saját lelkemmel.

 

Visky István

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*

code