Követés

„Jézus pedig megfordult, és azt mondta Péternek: Távozz tőlem, Sátán, botránkozásomra vagy nekem, mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberekéire.”. Máté 16,23

Milyen magasságot és mélységet vagyunk képesek bejárni! Péter először Isten Lelke által bizonyságot tesz Jézus Krisztusról, aztán nem sokra rá maga a Sátán beszél Péterből. Esküdözik, hogy hűséges marad az Úrhoz, majd háromszor megtagadja. És ez mind ugyanaz az ember. Te és én.

Ne gondoljuk, hogy biztos alapokon állunk. Azért tűnik úgy, hogy szilárdan állunk, mert magunkat tartjuk az univerzum középpontjának. De hát nem vagyunk azok, hanem menthetetlenül sodródunk, vergődünk és csapongunk magasság és mélység között. Egyszer lelki magasságokban, önmagunkat hitben erősnek és Istenhez közelinek érezzük, a következő pillanatban elkeseredettek, csalódottak, sötét gondolatainkba merülve vagyunk. Egyszer tervek, tettvágy és lendület, aztán meg csüggedés, lemondás, szomorúság kerít bennünket hatalmába.

Azért vergődünk magasság és mélység között, mert nincs biztos pont az életünkben. Jobb híján magunkba kapaszkodunk, de csak azzal maradunk. Az ember biztos pontja a világban nem lehet se önmaga, se egy másik vergődő ember. Csak az lehet biztos pont, ami az embernél több, nagyobb, másabb. Ilyen pedig csak egy van: Isten.

Istentől viszont nem csak elszakadtunk, de el is távolodtunk. Az elmúlt évezredekben lassan de biztosan kerültünk egyre messzebb Istentől. A teremtett ember még együtt járt Istennel, aztán Mózes és a próféták által már csak beszélt Istennel, majd a próféták is elhallgattak és az ember csak vágyakozva gondolt Istenre, a Messiás megjelenésére. Amikor aztán Jézus Krisztus eljött a világba, akkor már a gondolatok is összezavarodtak: volt, aki Keresztelő Jánosnak, Illésnek, vagy valamelyik prófétának mondta, de akadt olyan is, aki nagyétkű és sokat ivó embernek vagy éppen Belzebubbal, az ördögök fejedelmével cimborálónak mondta az Urat. Egyszóval zavar volt nem csak a lelkekben és a szívekben, de a fejekben is. (Vajon a sokféle keresztény teológia is nem a zavar jele?)

Nem az a baj, hogy nem gondolunk Istenre. Dehogynem! Nagyon is sokat gondolkozunk Istenen és az Ő dolgain. Csakhogy alapvetően rosszul. Azt gondoljuk ugyanis Istenről, hogy Ő a társunk. Üzlettársunk: ha ezt vagy azt megkapom Istentől, akkor hinni fogok benne, sőt, még szeretni is fogom. Vagy fordítva: hűségesen imádkozó hívő ember vagyok, ezért elvárom, hogy Isten megáldjon, támogasson, segítsen. De hát ez nem több üzletnél. Vagy útitársunk: Uram, járj velem az utamon. Ne kérdezd, merre, csak gyere és vigyázz rám. Vagy harcostársunk: harcolj Uram, az ellenségeimmel, azokkal, akiket én ellenségnek tekintek. Péter is társnak tekinti az Urat, ezért ad neki tanácsot, ezért oktatja ki. Ez pedig sátáni magatartás.

Isten másképpen látja a köztünk és a közte levő kapcsolatot. Jézus Krisztus nem társnak és nem szolgának hívja el az embert. Hanem tanítványnak. Egy tanítvány viszont nem oktatja ki a mesterét, nem ad tanácsot neki, hanem követi. És a tanítványnak békessége van ebben a követésben. A követés több, mint az engedelmesség és több, mint az egy közös úton járás. Engedelmeskedni a szolga is tud, és egy közös úton lehet járni érdekből is. Követni viszont csak a tanítvány tud.

A tanítvány követ, nem pedig követel. A követésben hit, bizalom, döntés és cselekvés fonódik össze hűséggé. A tanítvány közösségben van nem csak azzal, akit követ, hanem azokkal is, akik még követik az Urat. Így lesz teljessé a „mi atyánk” közössége.

Isten dolgai a tanítvánnyá tétel, a közösségbe hívás, a „mi” megtapasztalása. Az ember dolgai pedig a követelés, a büszkeség, a hübrisz, az „én” magánya. Ha Isten dolgaira gondolsz, akkor a beszéded is és a cselekedeteid is Istenre fognak mutatni, tehát tanítvány leszel. Ha az ember dolgaira gondolsz, akkor követelőzni fogsz, tanácsokat osztogatsz, és végül áruló leszel. Nem igazán van harmadik lehetőség.

Visky István

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

code