Tanakodás

„Amikor erről tanakodtak egymással az ÚR tisztelői, az ÚR figyelemmel kísérte és meghallgatta. Beírták színe előtt emlékeztetőül egy könyvbe azokat, akik félik az URat, és megbecsülik a nevét.”
Malakiás 3,16

Isten hitvalló gyermekei tanakodnak. Szép és mély ez a kifejezés: tanakodni. Benne van ebben, hogy kérdéseim vannak, aggaszt valami, megakadtam az életemben valamivel, de van egy közösségem, vannak testvéreim, akikkel megbeszélhetem. Mekkora gazdagság a közösség! Sőt, ahogy a kifejezés sugallja, ebből még tanulok is. Hogyan is lehetne jobban tanulni, mint tanakodva, kérdezgetve. Csak az ostoba ember tud mindent.

Vajon min tanakodnak ezek a hitvalló, Istennek átadott életű emberek? Az ezt megelőző igeversekben ezt olvassuk: „Hiábavaló az Isten szolgálata, és mi haszna, hogy megtartjuk rendelkezéseit, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt? Sőt inkább mi magunk hirdetjük boldognak a kevélyeket, hiszen gyarapodnak, noha gonoszságot űznek, és bár Istent kísértik, mégis megmenekülnek.”

Súlyos kérdés ez: hogy lehet, hogy a gonosz jobban boldogul, gazdagabb, többje van, sikeresebb, mint az, aki istenfélelemben, hitvalló életet él? Van-e értelme szeretni az Urat? Nem-e ráfizetés, veszteség az Istenhez való hűség? Bizony végigkíséri és kísérti ez a kérdés Isten népét egész történelmén. Mert valóban: a hitvalló keresztény mindig a rövidebbet húzza, legyen az a római császár arénájában vagy kommunista börtönökben. Vagy egy munkahelyen, egy lakóközösségben. Vagy éppen egy családban. Voltak korok, amikor néha még az egyházban is.

Nem az a kérdés, hogy miért nem jó üzlet Istent hűségesen követni. Aki Isten kezébe teszi le az életét, az aligha üzletet akar kötni. Sokkal inkább az a kérdés, hogy Isten miért engedi meg az övéi szenvedését és a gonoszok szerencséjét? Hogy van az, hogy Jézus Urunk imádkozik azokért, akik halálra ítélik Őt és az övéit, és a halálba engedi azokat, akik imádkoznak Hozzá?

Válasz most még nincs erre, de egyszer talán lesz. Ami most van, az a tanakodás. És éppen erről tanít ez az ige: mekkora ajándék a tanakodás! A testvér elé vihetem a legmélyebb kétségeimet is. A hitem megingását, a sötét, lázító, istentagadó gondolataimat, az Isten felé érzett haragomat és elégedetlenségemet, a megtérésem megbánását, az Egyiptomi szolgaságba való visszavágyódásomat a felszínre hozhatom a lelkem legmélyéről. Beszélhetek róla, nem vagyok egyedül a kérdéseimmel. Nem fognak se kinevetni, se megbotránkozni, mert aki kinevet vagy megbotránkozik, az nem testvér, hanem farizeus. A testvér tanakodni fog velem.

Jézus Urunk is úgy vágyott volna együtt tanakodni az Ő tanítványaival a Gecsemáné kertben, az Ő megkísértésének éjszakáján. Hogy vágyott az Ő gyermekei elé vinni legmélyebb félelmeit! Hogy kérlelte az övéit, hogy ne hagyják magára! Mi pedig elaludtunk, magára hagytuk az Urat. A magány pedig a mély, sötét kérdésekből félelmet kovácsol. Rettenetes félelmet. Jézus Urunk nem azért félt azon az éjszakán, mert gyenge volt, hanem azért, mert magára maradt, mert nem tanakodhatott az övéivel.

Mivel átélte a mi Urunk, hogy milyen a magárahagyottság, ezért megváltozhatatlan ígéretet tett az övéinek: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Nem csak az imaközösségre vagy gyülekezeti alkalomra vonatkozik ez, hanem a sötét kérdéseken való közös tanakodás alkalmaira is!

Isten figyelemmel kíséri az Ő hitvalló népének tanakodását. Az ige az Úr tisztelőinek nevezi őket! Íme, az Isten színe előtt őszintén felvállalt és feltárt kérdések az Isten tiszteletének egy formája! Isten semmi esetre sem sértődik meg a majdhogynem istenkáromló gondolatokon. Sőt! Az ige azt mondja, hogy Isten a legnagyobb figyelemmel tekint sötét kétségeinkre: beírja azokat emlékeztetőül egy könyvbe.

Kit kell vajon emlékeztetni? Istent aligha, mert nála nincs felejtés. Talán bennünket, majd a számonkérés napján? Nem valószínű, mert akik Isten kezébe tették életüket, azoknak minden hamisságuk, kétségük, megingásuk eltöröltetett Jézus Krisztus áldozatában. De hát akkor kit kell emlékeztetni? Hát a nagy felejtőt és feledtetőt: a Gonoszt.

A Gonosz az, amelyik már a legelső kísértésben is a felejtésre építi a stratégiáját: „valóban azt mondta Isten?”. A számonkérés napján minden bizonnyal ott lesz a Gonosz is, hogy vádolja Isten gyermekeit. Hogy vádoljon téged. És minden nyomorúságodat, kétségedet, hitetlenségedet, sötét gondolatodat elő fogja számlálni. Ezeket bezzeg nem felejti el.

Akkor Isten kinyitja az Ő könyvét, és megmutatja a Nagy Vádolónak: látod? Tanakodtak, vívódtak. Nem tudtak tovább lépni a rossz, a gonosz sikerein, hatalmán. Zavarta őket az igazságtalanság, a gazemberség. Nem tudták lenyelni, hogy a Gonosz jelen van a világban. Sírtak, panaszkodtak és lázadoztak, mert zavarta őket az, hogy a jót rossznak, a rosszat pedig jónak mondja világ. Zavarta őket a Gonosz. Legyőzni nem tudták, magukat tisztán megtartani sem mindig tudták, de zavarta, bántotta, aggasztotta őket! Nem voltak közönyösek. Fájt nekik.

Ahogy a kagylóba került éles, bántó homokszemet nem tudja elfogadni a kagyló, hanem panaszaival és könnyeivel borítja be azt és igazgyöngyöt formál belőle, úgy formálódik Isten hitvalló gyermekeinek panasza és tanakodása igazsággá Isten színe előtt.

Visky István

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*

code